Király Gábor a Mandinernek: „Kimaxoltam mindent a futballban” – interjú

Öt győzelmet, három döntetlent és öt vereséget hozott a magyar válogatott 2024-es éve. Az Európa-bajnokságon nem jutottunk tovább a csoportból, a Nemzetek Ligája A-divíziójában a bennmaradásért mérkőzünk majd márciusban a törökökkel. Hogyan értékeli Marco Rossi csapatának az idei teljesítményét?

Szerintem az előkészületekre nem lehetett panasz a nyári Eb-t megelőzően: a magyar válogatott 14 meccses, másfél éves veretlenségi sorozata júniusban, az észak-írek otthonában, felkészülési mérkőzésen szakadt meg. Ez egyébként figyelmeztetés volt az Európa-bajnoki szereplésünkkel kapcsolatban, amelytől többet vártunk. Az ugyanakkor nagyon jó volt, ahogy Marco Rossiék reagáltak: a tornát követően sikerült visszaállítaniuk azt a pozitív hangulatot, amely a csapatot az év elején jellemezte. A hullámvölgyből sikerült ugyanabban az esztendőben visszapattanni. 

Melyik volt a legszebb és legrosszabb pillanata Szoboszlai Dominikéknak ebben az évben?

Én már másképpen nézem a labdarúgást, nekem nem feltétlenül az eredményesség, hanem sokkal inkább a szakmai munka számít. Azt láttam, hogy ezzel ezúttal sem volt gond a válogatottnál. A németek elleni Európa-bajnoki mérkőzésen én is kint voltam, azon a meccsen azt éreztem, hogy igen, vége az idénynek, a játékosok mentálisan, fizikailag is fáradtak, de ilyenkor kell még többet beletenni a melóba. Utóbbi sajnos valamiért nem jött ki Németországban. Ahogy már említettem, a reakció nagyon tetszett a Rossi vezette stábtól, hogy az Eb-n történt megbicsaklás után sikerült ismét emelkedő pályára állítaniuk a csapat teljesítményét, és ez eredményeséggel párosult. Ez azért is nagy szó, mert a válogatottnál nem napi szinten zajlik a munka, hanem havonta, kéthavonta találkoznak a játékosok, nem könnyű tehát bizonyos megoldásokat előkészíteni, kivitelezni. 

A jó szakmai döntések közé sorolom Szalai Ádám visszatérését is. Rá nagy szüksége van a nemzeti együttesnek, a hatása szinte azonnal érezhető volt a közösségen. 

Tagja volt annak a csapatnak, amely 2016-ban hosszú évtizedek után kivívta az Eb-szereplést. A selejtezős csoportunkat látva érez-e bármilyen nyomást, terhet a válogatotton, hogy az áhított világbajnoki részvétel is összejöjjön? 

Nyomás mindig is volt, van. A könnyebb ellenfelekkel szemben az az elvárás, hogy favoritként szerepeljünk, a nehezebbek ellen pedig az, hogy meglepetést okozzunk. Ez így van rendjén, egy nemzet legjobbjairól beszélünk, természetes, hogy a sikerükért szurkolunk. Ha ezen az úton mennek tovább Rossiék, nem lesz probléma. 

Mennyire tud azonosulni Gulácsi Péter döntésével, aki az egészsége megőrzése, karrierje meghosszabbítása céljából azzal a kéréssel fordult a szövetségi kapitány felé az ősszel, hogy a következő két összetartásra ne hívja meg?

Mindannyian különbözőek vagyunk, a szervezetünk, génjeink eltérnek egymástól, és a terhelhetőségünk sem ugyanaz. Mindenkinek saját magának kell tisztában lennie azzal, hogyan tudja kitolni a pályafutását, milyen segítségek szükségesek ahhoz, hogy minél tovább egészséges, és a profi futball részese lehessen. Ehhez hozzájön a családi állapot, hogy nős-e, vannak-e gyerekei – nagyon sok tényező befolyásol egy ilyen döntést. Szurkolóként szerintem el kell fogadni, hogy így határozott Gulácsi. 

Gula hétről hétre Bundesliga-csapatban véd, mellette válogatott kapus, és mivel már nem húszéves, másképpen regenerálódik a teste, valószínűleg hosszabb is időre van szüksége ehhez. Én negyvenhárom éves koromig csináltam ezt, de az az érdekes, hogy csak harminchét esztendősen kezdtem el rendszeresen masszíroztatni – ebből is látszik, hogy nekem más a szervezetem. Emlékszem, úgy harmincöt lehettem, amikor kapusedzőként dolgozó egykori kapusoktól kezdtem el kérdezgetni, hogy mikor is kellene abbahagynom a profi futballt. Azt válaszolták, hogy Gábor, eljön a pillanat, megérzed majd. Gulácsi Péter is valószínűleg jól átgondolta, mérlegelte a kérdést, és a pozitív, hosszútávú hatásokra fókuszált.

Kapusposzton milyen következményei lehetnek a megszokott Gulácsi-Dibusz verseny hiányának?

Az említett 2016-os Eb-szereplésem óta ugyanaz a két kapus véd a válogatottban: Dibusz Dénes és Gulácsi Peti. A kerethez tartozott még Megyeri Balázs, előtte pedig Bogdán Ádám is – négyen-öten mindig közel voltunk a tűzhöz. Ezek a fiatal srácok – ha nem is megöregedtek – idősebbek lettek azóta, de a visszavonult Bogdánt leszámítva még mindig nagyon jó korban vannak. Dibusz Dini ráadásul már az idei Európa-bajnokságot megelőzően is a kezdő tizenegy tagja volt, azaz majdnem egy teljes szezont védett, rengeteg tapasztalata van. 

A versenyt erősítheti Demjén Patrik, Szappanos Péter, Tóth Balázs jelenléte, de erről a szakmai stáb biztos, hogy többet tud mondani, miután folyamatosan követik ezeket a játékosokat, a teljesítményüket, formájukat, lelki és fizikai állapotukat. 

A válogatottban nincs fix hely, én is voltam első-, második, harmadik számú a posztomon. Az az élet rendje, hogy mindig a legjobbakat hívják be, mindegy, hogy az illető tizennyolc- vagy negyvenéves. Legfőképp az érettség a fontos a nemzeti csapatnál, mert azt sem szabad elfelejteni, hogy a hullámzó teljesítmény nemcsak a fiatalokra jellemző, hanem mondjuk a csatárokra is. Nem lehet minden idényben húsz gólt lőni, márpedig egy támadót leginkább ennek alapján ítélnek meg. 

A védelem helyzetét hogyan látja? Lang Ádám és Szalai Attila is azért került parkolópályára, mert klubcsapatában alig, vagy egyáltalán nem jut játéklehetőséghez, míg Botka Endre kiegészítő ember lett a Ferencvárosban.

Mindig is téma volt a magyar fociban, hogy ki, mennyit játszik a klubjában. Válogatási elv lehet ugyanakkor az is, hogy a külföldön légióskodók más intenzitású edzéseken, meccseken vesznek részt, másrészt az is mérlegelendő, ha valaki egy gyengébb bajnokságban, de állandó játéklehetőséghez jut. Marco Rossi talán ezeket is figyelembe véve próbált ki több embert idén. Nikitscher Tamás esete erre különlegesen jó példa. 

Ugyanakkor meghatározó jelentőséggel bírhat a rutin a nemzeti csapatnál. Egy ötven-, hetvenötszeres válogatott tapasztalata szerintem sokat érhet, még ha nincs is állandó játékban. Egy ilyen labdarúgó a kiélezett helyzetekben jobban dönthet fiatalabb, rutintalanabb társánál. 

Marco Rossinak sok erénye van, de számomra abban tökéletes, hogy a lehetőségekhez mérten mindig a legjobb, legerősebb tizenegyet küldi pályára. 

Nyitókép: Kisbenedek Attila / AFP